Az első napokban csak nézegettem. Nem mertem regisztrálni, csak bámultam a pörgő ikonokat, a színes kártyákat, a számokat, amik ide-oda ugráltak. Olyan volt, mint egy másik világ, ahol senki sem kérdezi, miért nem hívtál vissza senkit három napja. Aztán egy péntek este, amikor már a negyedik napja nem beszéltem senkivel, mégis beírtam az adataimat. Nem terveztem nagy dolgot. Csak tíz eurót tettem be, mintha egy mozijegy árát költeném el. Aztán elkezdtem játszani. Nem is emlékszem pontosan, melyik játékkal kezdtem, de arra igen, hogy a szívem úgy vert, mint amikor tizenévesen először csókoltam meg valakit. Ez nem a nyerésről szólt. Ez a zümmögésről szólt, arról a pillanatról, amikor a képernyőn minden megáll, és te egy másodpercig nem vagy az az ember, akit kirúgtak, akit elhagytak, aki egyedül eszik hideg kiflit. A vavada .com volt az egyetlen hely, ahol a gondolataim elhallgattak.

Napokig játszottam. Nem sokat, de rendszeresen. Minden este, amikor hazaértem a futárállásomból — mert közben elvállaltam egy biciklis ételfutár munkát —, leültem a gép elé, és addig pörgettem, amíg a szemem el nem fáradt. Néha nyertem. Egyszer hetven eurót. Máskor csak pár centet. De nem a pénz számított. Az számított, hogy közben nem éreztem azt a nyomasztó ürességet, ami reggelente a mellkasomba költözött. Az egyik éjszaka aztán történt valami furcsa. Egy hosszú, kimerítő nap után, amikor a város minden lépcsőházát megjártam, és a nadrágom csupa sár volt, leültem játszani. Nem is figyeltem igazán. Csak kattogtattam az egeret, mint egy zombi. Aztán egyszer csak megjelent a képernyőn egy összeg, amit először nem is értelmeztem. Azt hittem, elírták. Aztán újra megnéztem. Ezernégyszáz euró. Nem egy vagyon, de nekem akkor annyi volt, mint egy új élet kezdete. Kirántott a székből. Fel-alá járkáltam a szobában, és nevettem, mint egy őrült. Aztán leültem, és hirtelen elsírtam magam. Nem a pénz miatt. Hanem mert rájöttem, hogy hetek óta először éreztem valamit, ami nem fájt.

A következő napokban óvatosan bántam a pénzzel. Kifizettem a hátralékos villanyszámlámat, vettem egy új gumit a biciklimre, és elmentem egy kínai étterembe, ahol három fogást ettem egymás után. A vavada .com továbbra is része maradt az estéimnek, de valami megváltozott. Már nem menekültem. Inkább csak játszottam, mint aki egy régi baráttal beszélget. Az egyik este egy nő írt rám a chatben. Azt kérdezte, hogy melyik játékot ajánlom. Azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs, én csak azért jövök, mert itt nem kell magyarázkodnom. Erre ő azt írta: „Én is.” És onnantól kezdve néha beszélgettünk. Nem sokat, de néha. Kiderült, hogy ő is futárként dolgozik, és ő is menekül valami elől. Nem kérdeztem meg, mi elől. Nem kellett. Elég volt, hogy tudtuk: van egy hely, ahol ketten is vagyunk, akik nem akarunk magyarázkodni.